Egy mű, talán egy remek mű?

Nem hiszem, mert az, aki írja sem egy remek mű.

Mókásan szétszórt, néha már bűn az, amit csinál.

Talány e mű, mert nem tudni miért is mű.

Mű mű!-, de mégis mi ez és miért mű?

Mert valójában csak egy mű ez a mű!

Mert létezése nem is létezik, hisz csak egy kitalált mű!

Ember, mint ő és miért ő?

Ő, mert ember, én mert ő.

Sok is ő és én, ott van, ő az ember!

Zagyva, balga magánhangzók és mégis ő, mert ő egy ember.

Szétszórt hús-, és vérköteg ő, mert ő egy ember.

Talány ez az ő.

Mert ő egy ember!

Álom, a kedvenc álomért mindent.

Álomról álmodni, majd ott ébredni, az már tényleg egy álom!

Kedves kis álmok, dúló viharában, sötét árnyak közt állni és várni, csak egy álomváron.

És talán néha ébren álmodsz, de milyen áron álmodod újra álmod.

Bármilyen áron is álmodsz, az csak egy álom várom.

Egy valóságos álom… Hogy miért? Mert valóságnak indult és álom lett belőle, ezért maradt örök álom. Így indult az egész, mindketten csak álmodtak egy álmot, majd a sors, ami még sem akarta úgy, de hát ők összehozták az álmot véletlenül. Eleinte ők is félre értették az álmot, melyet kaptak. Ki hite inkább el? A nő, mert ő jobban akarta az álmot, el hite azt, mit nem lehetett. Akarta azt, amit nem lehet. Félt kilépni az álomból, félt elveszteni őt, mert félt attól, hogy a férfi is csak egy álom. Majd jött a valóság, melyet inkább ő kapott és felébredt az egészből. Sok mindenre rájött, főként arra, hogy ő volt a hülye, hogy álmodott. És a férfi mit gondolt az álomról? Nem tudta meg, mert ő már nem álmodott.